Rómát az életben elősször látni:
kaland, varázslat, döbbent élvezet, -
de utoljára, az évmilliónyi
sötét előtt még sokkal édesebb.
A Tiberis mellett nagyívű, lombos
platánok közt a hold még könnyű köd;
A Ponte Sistón két fiatal koldus
zenél most is, mint hatvan év előtt;
a száradt borostyánszárak a sárga
házfalakon, akár démonkezek;
az utcakő lábfájós simasága,
mit végigtapostak az ezredek;
a kapuk mögött, ha hirtelen nyílnak,
a bűvös szobrok meg a sok virág,
de kín nem enyhül tőlük, s nincsen illat;
fényesebb nap, sötétebb éjszakák;
a Santa Sabinában szívest laknék
középkori, nem barokk bolt alatt;
s újra festett Sistina olyan szép
mintha 1520 volna csak;
a taxis éjjel háromkor lerobbant
kocsiját rúgja, aztán felnevet;
az ostiai tenger fölött roppant
tű varrja össze a szakadt eget;
Giordano Bruno szobrán rock-koncertet
hírdet a reklám: én is ott leszek;
az utcán motorbiciklik lebegnek
lábunk között, mint a kisgyermekek;
a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz
ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg;
a szerelmesektől éjjel a bokrok
meghajolnak s remegni kezdenek;
vasárnap kiülnék az utcára
a vendéglői asztalhoz, ahol
esznek, isznak és mulatnak, hiába
van államcsőd, kormányválság, nyomor,
csalás, hazugság, maffia - mert élnek,
ahogy lehet, míg világ a világ.
Szörnyen irigylem őket. Nem tűzték fel
bal mellükre országuk bánatát,
nem érdekli őket, hogy ki a lombárd,
a görög, a germán, a római,
a zsidó vagy a gót, és nem gondolják,
hogy kihaló nemzet fiai,
nem szomorkodnak elvesztett csatákon,
a jövendőtől nem várnak csodát,
a valóság nékik más, mint az álom,
de pontosan tudják, hogy kicsodák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése