Kifordította két kezét,
háta mögé a fűre tette,
fejét felszegte, s hátradőlve
ügyetlen gőggel feszítette
vadállat-horpaszát előre.
Magabízón kinálta még
üzekedésre épp csak érett,
félig szűz, félig már magára ébredt
testét kalandor szerelemre.
Ahogy ült, combja teste súlya
alatt alulról megnyomódott.
Tenyérnyi helyen ellapulva
majdnem fehér lett, mígnem újra
megsötétült, ahogy a vére
egy mozdulatra visszatódult
az imént elvesztett helyére.
Nem látszott rajta félsz, szemérem,
mikor meleg bőréhez értem,
amikor tarkójára tettem
kezem, s hátára csúszott s újra vissza,
feszes volt nyaka, ina, izma,
s a nyakszirt szőke kismadár-pihéi
kibújni s ismét visszatérni,
megfészkeltek a tenyeremben.
De a csókját, azt nem szerettem.
Valami regényből másolt
csók volt, csak csont és harapás volt,
jégverés alattam-felettem.
Az édes húsát hasztalan kerestem.
De másutt volt hús, gyönyörű, a sóvár
szemnek, kéznek kínálkozó, már
a két pántból szabadult is ki válla,
csak úgy magától, sürgetni se kellett,
halk nesszel vált el a fürdőruhája
vizes csecsétől, csúszott egyre lejjebb
köldökéről, hasáról, s már előre
ígérte bokrát fent még síma szőre.
Mattbarna válla-karja mellett
csontfehér volt tán körteforma melle,
hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa
ujjaim hegyét elvezette
fara két dombja szurdokába.
Combját kívülről megkerülve
markolva-símogatva jut felülre
kezem s a dombhátról letérve
fehérebb s fent kagylós belső felére
az egyre nyirkosabb combtőig, éhes
hímtagra váró éhes hüvelyéhez.
Alulról felfelé szemérem-
ajkát bejárja újra és újra
a lángoló kéz három ujja,
hogy a középső aztán benyomulva,
tajtékos lágy redői, engedékeny
párnái domborzatát megtanulja.
Tizenhat éves volt a drága,
én húszon túl, tapasztalatlan
feküdtem rá a szegény Máriára.
Azt hittem, majd magától ér el,
hisz úgy vergődött ott alattam,
gyors gyönyörömhöz gyönyörével.
Ne is gondoljunk hát a nyári
szerelemre, a téglagyári,
nád, sás, fűzes rejtette tóra?
De mégiscsak: isteni óra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése